Ezt az bejegyzést Enikő barátnőm ihlette, a Bagolyvár Könyvesbolt vezetője. Pontosabban az általa megosztott Kalo Jenő bejegyzés.  "Minden nőben benne van a képesség, hogy ellássa a gyermekét és a családját."  Egy  ideje motoszkál bennem a téma, de miután végigolvastam a rövid és  velős bejegyzést,  már tudtam,  hogy kikívánkozik belőlem  a gondolat.

Emlékszem, hogy  jó sok évvel  ezelőtt, míg zajlott a disznóvágás...gyermekként , mindenféle beszélgetésnek fültanúja voltam. Már nem tudnám megmondani ki mondta, talán a mészáros , de  megmaradt  bennem : „az asszonynak a fakanál mellett a helye”.  Akkor, gyermekként,  megdöbbenést és mélységes ellenszenvet váltott ki belőlem , mert ott, akkor, az volt az üzenete, hogy  az asszony ne szóljon bele a férfiak dolgába, végezze csak a saját dolgát.  Bizonyos vidékeken még most is ismerik ezt a mondást...

Közben a világ változott és folyamatosan változik. Megjelentek a sármos séfek,  férfiak is kerültek a fakanál mögé. Olyan vélemények is vannak, hogy a legjobb szakács a férfiszakács. Én nem tudom , hogy ez igaz vagy sem,  de tény, hogy  itthon is, meg a nagyvilágban is , vannak férfiak, akik nagyon jól forgatják a konyhai eszközöket és ízremekek születnek a kezeik alatt. Főleg a hústermékeket  bűvölik nagyon tehetségesen...

De menjünk csak vissza a családi fakanálhoz.

Mostanra  átértékelődött számomra az, amit valaha döbbenten hallgattam és...közben megéreztem a fakanál hatalmát.

Megértettem azt, hogy az, aki a kezében tartja a családi fakanalat, egy egész család egészségét vagy betegségét tartja kezében. És ez egyáltalán nem túlzás, hiszen mindennap eszünk , többször is.  Ha lehetőségünk lenne, naponta háromszor, egészséges, jól összeállított  házi ételt enni, biztosan nem küszködnénk annyi, helytelen táplálkozásra visszavezethető kellemetlenséggel, amiből hosszútávon , akár súlyos betegség is kialakulhat.

A testi egészségen túl, sokkal nagyobb a jelentősége az otthon-főzésnek és az együtt-étkezésnek. A finom, otthon készült étel összegyűjti a családot. Egy finom illat képes jó hangulatot árasztani, sőt, ünnepi varázsba öltöztetni az egész házat és a benne lakókat  ( emlékezzünk  így nyár közepe táján a karácsonyi töltöttkáposzta- és a frissen sült kalács illatára). Megtelik a szívünk-lelkünk az otthonérzés illatával, azzal az illattal, amit, ha egyszer elveszítünk, mindig hiányozni fog.

Édesanyám házilaskát is készített. Finom  kalácsot, aranygaluskát és darázsfészket sütött. Mikor eljött az idő, hogy én is süssek-főzzek, megkérdeztem: hogyan  csinálja? Én is megpróbáltam, mindent beletettem amit mondott, mindent úgy csináltam, ahogy az utasítás szólt. De mégsem lett olyan, mint az övé.

Édesanyám elment.  Sokáig nem sütöttem darázsfészket, mert úgy tudtam, hogy én olyat nem tudok. Házilaskát is csak édesanyám halála után készítettem. Addig ő készítette nekem.

Sok év után,  újra eljött a darázsfészek napja.

Nekifogtam. Nem kellett recept sem, tudtam , hogy jó lesz. Még csak őröltem a diót és már éreztem a kész sütemény ízét a számban.  Éreztem,  ahogy az összetevők átalakulnak, illatoznak , kinyílnak és aranysárga dió- és vaniliaillattal megtöltik a házat.  Mire befejeztem, azt is tudtam, hogy mi hiányzott sok évvel ezelőtt:  a  sütés  élvezete,  a lelkesedés,  az a bizonyosság, hogy most mindent megteszek azért, hogy jó legyen.

Mikor még neki sem fogtál, de érzed az ízt amit keresel...akkor minden jó lesz. Akkor minden sejted és rezdülésed azon fog dolgozni, hogy az Íz megszülessen.

Időközben megértettem, hogy édesanyám és nagyanyáim főztjei miért voltak  olyan különlegesen finomak. Mindegyik másképp volt finom.  Ugyanaz a fuszulykaleves, háromféleképpen finom.  Mert a három asszonynak háromféle lelke volt. Belefőztek egy kis szeretetet , a kitartásukat, a türelmüket , és a reményt... .

Az édesanyám főztjei édesebbek voltak.  A levesek könnyűek, frissek és édeskések voltak. Édesanyám édesanyja  a paradicsomlevesbe is tett egy kis cukrot... mert a savanykásnak kell egy kis édes.  Nagyapám ecetezett  rendesen...neki minden túl édes volt. Túl is élte nagyanyámat.  Apám anyja is szereti a savanyú ízeket...ő még most is él, a 89-ik évét tapossa.

Napjainkban luxusnak számít  olyan családban élni, felnőni, ahol egy állandó fakanálforgató is rendelkezésre áll, aki szívesen főz a családnak . Ami egyik családban mindennapos és természetes, az egy másik családban kivételes  ünnepnapnap számít.   

Ha van fakanálforgatónk, becsüljük meg. Ha még nincs, próbáljuk meg mi magunk  elővarázsolni az ízeket . Megéri a fáradtságot, főleg ha családban élünk.  Idővel  majd odaérlelődik  a lelkünk is,  és megtanulunk élvezettel  varázsolni.

Tudom:  az időhiány, a fáradtság,  a nincskedvem, mind az ízvarázs ellenségei.  De enni minden nap kell és nem mindegy, hogy mit eszünk. Félreértés ne essék, nem kell minden nap órákat tölteni a konyhában.  Senki nem várja ezt tőlünk. Mi, a fakanálforgatók kell kitaláljuk, hogy miként szervezzük meg az életünket úgy, hogy ne csak a munka,  konyha és a háztartás legyen az életünk ( a mesterszakácsoknak is vannak segítségeik). A főzés-sütés nem kötelesség, az egy ajándék. Nekünk is, mert van akinek főzni, és a családnak is, mert van aki főzzön. Érdemes értékelni ezt az állapotot.

Amikor tehetjük, varázsoljuk az étkezést családi eseménnyé, legyen a baráti találkozások öröme és ürügye.  Ezáltal nemcsak a testünk, de lelkünk egészségét is megvédhetjük,  sőt  a családunkat, barátságainkat is erősítjük.    

László Tünde Réka,  egy fejlődésben levő fakanálforgató